[0:01]Szeretettel köszöntöm a mai beszélgetésünk meghívott vendégét, Herzog Máriát, aki nagyon-nagyon sokat tett a magyar gyermekvédelemért és nemzetközi szinten is meghatározó személyisége a a gyermekvédelem rendszerének. Ha megengeded Mari, akkor itt váltottan tegeződünk, ahogy mi ezt máskor is szoktuk. És rögtön azzal a kérdéssel szeretnék indítani, hogy tisztázzuk a, vagy tisztázni fontos tisztázni ugye a gyermekbántalmazás és diszfunkció témáját fogjuk körüljárni, hogy mi is a család, a közösség, a családot körülvevő közösség és a és a társadalom szerepe, amikor gyermekbántalmazásról vagy a gyermek helyzetéről beszélünk. Hát ugye az elsődleges kérdés az az, ami Magyarországon sokkal kevésbé szokott felmerülni, mint nagyon sok olyan országban, ahol az egyéni szabadságjogok, meg a családnak az integritása az abszolút komolyan vett kérdés, hogy mikor és hogyan, és ki avatkozhat be egy családi életébe. Ugye ez ez azért nagyon fontos, mert részben a jogszabályok ezt nagyon pontosan körülírják, másfelől amikor a segítő szakmák tevékenységéről beszélünk, akkor is abszolút determinál az, hogy ki mikor, egy orvos, egy védőnő, egy tanár, egy szociális munkás, hogyan tud a családi életébe beavatkozni, és hol vannak azok a határpontok, ahol úgy tűnik, hogy már olyan súlyos a veszélyeztetés, hogy muszáj valakinek külsőnek belépnie. De nem csak ez a kérdés, hanem legalább ennyire az is kérdés, hogy attól függően, hogy mi történik a családban és hogy kinek milyen jogosultságai vannak a beavatkozásra, a segítségnek a a segítségnyújtásnak mik a módjai? Mert nagyon sok helyen, úgy tűnik Magyarországon is, a beavatkozást evidensek tekintik, tehát a hatóság az beavatkozhat, de az nem merül fel, hogy ugyanezeknek a szervezeteknek, vagy más segítő szervezeteknek, az államnak, a közösségnek, a megelőzésben és a segítségnyújtásban és akkor legalább ilyen aktív szerepet kéne játszania, mint a ugye a büntető vagy korlátozó tevékenységek során. Na most ugye ez, miután Magyarországon ez nagyon tisztázatlan, és nagyon kevésbé támogatja sajnos a közvélemény, úgy tűnik, sem a szakmai, sem a laikus közvélemény, azt, hogy támogassuk a családokat és segítsük, ezért például azok a kérdések, amelyek évtizedek óta foglalkoztatják a segítő szakmákat, hogy mitől lesz valaki jó szülő, hogy föl kell-e készülni a szülői feladatokra, hogy a családi diszfunkciók, vagy nehézségek esetében, hogyan lehetne előre segítséget nyújtani, megelőző. Tehát például ilyen kérdések, hogy legyen-e az iskolában felkészítés, ugye, a felnőtt életre. Na most Magyarországon egyetlen dolog szokott felmerülni, ez a családi életre való felkészítés, illetve hát ugye nagyon ellentmondásos módon a a reproduktív egészség, ahogy ezt a nemzetközi gyakorlat hívja, nálunk szex-szexdukáció néven fut ez. Ugye, ami most abszolút nem támogatott, de a családi életre felkészítésnél is az a probléma, hogy amikor a gyerekek egy mondjuk kamaszkorba érnek, akkor a legkevésbé a családi életre felkészülés foglalkoztatja őket. Ezzel szemben viszont azok a kérdések, hogy ki vagyok én, mit gondolok a világról, miért azt gondolom, amit gondolok, hogyan kapcsolódom a többiekhez, hogyan milyenek az iskolán belüli viszonyok, a tanár-diák viszony, a gyerekek egymáshoz való viszony, a család és az iskola viszonya. Ezekről viszont semmiféle szó nem esik, pedig az a nemzetközi kutatási tapasztalat és praktikus tapasztalat is, és itthon is nagyon sok evidencia van erre vonatkozóan, ahol ezt kipróbálták, hogy az önismeret, az erőszakmentes kommunikáció, a konfliktuskezelés megtanítása, az egy biztonságos és a gyerekek számára is adekvát lehetőség arra, hogy a későbbi családi konfliktusaikat, vagy akár a meglévő családi konfliktusaikat kezelni tudják, anélkül, hogy ideologikus üzeneteket küldenénk nekik arról, hogy mi a jó család, hogyan kell a családban élni, hogyan kell gyereket nevelni. Ez nyilvánvalóan egy egy felnövekvő gyereket a saját szempontjából érdekel, és ez egy nagyon más perspektíva, mint a majdani szülői perspektívája. Nem beszélve arról, hogy természetesen a szülők számára is nagyon komoly gondot okoz az, ha mondjuk az iskola egy másfajta értékrendet képvisel, mint amit ők képviselnek, és a gyerek számára ez egy nagyon konfliktusos helyzetet teremt. Tehát én azért azt gondolnám, hogy arra való felkészülés, hogy én egészséges és és hát harmonikus életet tudjak élni felnőttként, ahoz tulajdonképpen már az óvodától, ugye, mert Magyarországon az óvoda is kötelező közoktatási intézmény, három éves kortól el lehetnek kezdeni abszolút olyan önismereti tudásokat átadni, játékos és és megfelelő formákban,
[5:47]illetve konfliktuskezelést, kapcsolati kultúrát, erőszakmentes kommunikációt, ami részben az óvoda, iskola életét is sokkal örömtelibbé tenné, de, hogy úgy mondjam, tulajdonképpen öntudatlanul is a gyerekeket rávezetni azokra az együttélési normákra, önismeretre, párválasztási, vagy vagy vagy pályaválasztási lehetőségekre, amiket nem kéne aztán ilyen tulajdonképpen, hát egy rossz csomagolásba, és hát meglehetősen erős értékválasztások keretében átadni. Ezt azért is mondom, mert ha az iskola vagy az óvoda meg a média, persze, ami nagyon fontos szereplő lenne szintén, nem értékválasztásra kényszerít, hanem elfogadná, hogy nagyon sokféle háttérből jövünk, nagyon sokféle család történettel érkezünk, nagyon sokféle életmódot élnek azok a családok, nagyon sokféle formában, akiknek a gyerekei, ugye, részt vesznek a közoktatásban, akkor nem kerülne az se konfliktusba egy gyerek számára, hogy ő másmilyen, vagy az ő családja másmilyen, hanem evidens lenne, hogy hát sokfélék vagyunk, de vannak bizonyos általános, univerzálisan megfogalmazható szabályok, amik mindannyiunk életét örömtelivé és élhetővé teszik. Tehát azt gondolom, hogy ez az elsődleges kérdés. És akkor nyilván sokkal könnyebb lenne ezeket a segítő formákat is meghatározni, mert hogyha az iskola együttműködne partnerként a gyerekekkel, és persze együttműködne partnerként a szülőkkel is, akkor nagyon sokféle olyan technikát lehetne használni, amiket egyébként ti is tanítotok, resztoratív eljárásokat, mediációt, amiben evidenssé válna a gyerek számára, hogy a problémákat vagy a konfliktusokat így kell kezelni. A szülőktől és a tanároktól is azt látnák, vagy az iskolában dolgozó más szakembertől, hogy ez az együttműködés ez működik, hogy ők a gyerekjogi egyezmény alkalmazása értelmében ugyan olyan szereplői ennek a rendszernek, nem a hierarchia alján foglalnak helyet, hanem fontos a véleményük, és azt nem, nem csak meghallgatni kell, hanem figyelembe is venni, életkoruk, érettségük szerint, akkor tulajdonképpen elérhetnénk egy olyan ideális helyzethez, amiben evidensnek tűnik, hogy ha valami baj van, akkor lehet szólni, akkor tudni lehet, hogy nem fognak stigmatizálni, megalázni, kirekeszteni, hanem fontos lesz, hogy én hogy vagyok, hogy látom, mik a problémáim, lehet, és jó segítséget kérni, mert számíthatok rá, hogy segítséget fogok kapni. Aki pedig a segítséget nyújtja, az is elég árnyaltan tudna ránézni ezekre a helyzetekre, és persze bevonni azokat a szereplőket, akiknek ilyenkor részt kell vennie, attól függően, hogy mi a probléma lényege.
[8:41]Tehát én azt gondolom, ezt kellene, mint alapkővet lefektetnünk. És szerinted, mert ugye én azt tapasztalom így a a az iskolákba, vagy az iskolákat próbáljuk megszólítani és és szemléletet formálni elsősorban a pedagógusoknak a a bullyingról, elfogadásról, számos jó és konkrét program létezik Magyarországon is ezzel kapcsolatban, de hogy általánosnak mondható, hogy, hogy még ha egy egy egy képzés ingyenes is, az iskolák, hát, hogy mondjam, előítélettel néznek ezekre a lehetőségekre, és nem nagyon szeretnek vele élni. Hogy ezen szerinted hogy lehet változtatni, hogy, hogy, hogy, hogy fogadják be és értsék meg, hogy, hogy szükségük van a a segítségre? Nem. Azt gondolom, hogy ez egy sokkal, hogy mondjam, pragmatikusabb kérdés. Az egyik kérdés az az, hogy ha van egy jogszabály, amelyik előírja a jelzőrendszeri tagoknak a jelzési kötelezettséget,
