[0:09]A két világháború közötti magyar külpolitika legfontosabb törekvése a revízió megvalósítása volt, vagyis az 1920. június 4-én kényszerűségből aláírt Trianoni békeszerződésben kijelölt igazságtalan határvonal megváltoztatása. Ez nem csak a politikusok céljai között szerepelt fontos helyen, különböző revizionista és íreden szervezetek tevékenységének köszönhetően, a történeti magyar állam újjáteremtésének gondolata a mindennapok szerves része lett a Horthy-korszakban. A közvélemény és a politikai vezető réteg abban viszont egyáltalán nem volt egységes, hogy ez teljes vagy csak részleges módosítást jelentsen, és abban sem, hogy az eléréséhez, milyenek a célravezető eszközök. A magyar revíziós célok természetesen aggodalmat keltettek a Magyarországgal szomszédos államokban, ami tovább fokozott negyedik Habsburg Károly személye, aki két alkalommal is kísérletet tett a magyar trónra való visszatérésre. Ez a helyzet összefogásra késztette Csehszlovákiát, Jugoszláviát és Romániát, amik Edward Beneš csehszlovák külügyminiszter javaslatára 1920 és '21-ben kétoldalú szerződésekkel szövetséget hoztak létre, amit a korabeli magyar sajtó Kisantantnak nevezett. A magyar ellenes együttműködés legfőbb célja a kölcsönös katonai segítségnyújtás mellett a magyar revíziós célok ellehetetlenítése, és ezzel együtt Magyarország gazdasági és külpolitikai elszigetelése volt. Ezt érzékelve gróf Bethlen István magyar miniszterelnök kormányának nem volt más választása, mint a német mintát követve megbékélni az új európai helyzettel és törekedni a beilleszkedésre. Ennek egyik látványos eredménye volt, hogy 1922-ben Magyarországot felvették a népszövetségbe, ami alapján az ország nemzetközi kölcsönökért folyamodhatott. Erre a trianoni Magyarország gazdaságának stabilizálásához elengedhetetlenül szükség volt. A kölcsönfelvétel feltételei között ott szerepelte a trianoni békeszerződésben megállapított határok újbóli elismerése, a Habsburg restauráció elutasítása és a baráti kapcsolatok kialakítása a Kisantanttal. Az 1920-as években Magyarország a nagyhatalmak közvetlen katonai és pénzügyi ellenőrzése alatt állt, és ezért diplomáciai mozgástérrel alig rendelkezett. A revízió ügye feledésben nem merült ugyan, de nyíltan nem volt vállalható. A nemzetközi ellenőrzés megszűnése után a külkapcsolatok élénkítése vált a legfontosabb feladattá, aminek első jelentős sikere az Olaszországgal megkötött 1926-os barátsági szerződés volt. Ez szorosabb politikai és gazdasági együttműködést jelentett Benito Mussolini fasiszta államával. Magyarországnak sikerült barátsági és együttműködési szerződést kötni Ausztriával és Lengyelországgal is, ami ugyan a revízióhoz nem juttatta közelebb az országot, de a nemzetközi elszigeteltséget tovább mérsékelte. Ezzel egy időben a világsajtóban is jelentős nyilvánosságot kapott a magyar ügy, köszönhetően Lord Harold Rothermere angol sajtómágnás cikkének, amelyet a nagy példányszámú Londoni Daily Mail újságban jelentetett meg. Ebben azt állította, hogy a Trianoni határok módosítása nélkül a béke Közép-Európában fenntarthatatlan, és a háború elkerülése érdekében békés, etnikai revízióra van szükség. A cikk nem csak nemzetközi sajtóháborút generált, de a magyar közvéleményre is hatással volt, és ismét rávilágított arra, hogy a magyar revizionizmus gondolkodás nem egységes. A lord etnikai elvű határkiigazítási javaslata például, Magyarországon csak a szociáldemokraták, a liberális demokraták és a népi írók számára volt elfogadható. A nemzeti érzelmű politikai elit sok képviselője viszont ezt elégtelennek tartotta, és célként egyértelműen a Kárpát-medence politikai integritásának helyreállítását jelölte meg. A Szent Istváni állameszme Magyarország majdnem 1000 éves múltjára tekintettel látta szükségszerűnek a Kárpát-medence népeinek összefogását. A felfogás szerint ennek az egységnek a forrása első Szent István és a keresztény magyar állam megalapítása volt, amit a trianoni békeszerződés természetellenesen és igazságtalanul omlasztott fel. A revizionista nézetek között csak abban volt egyetértés, legalábbis nyíltan, vagy hivatalosan, hogy a határváltoztatásoknak, legyen az bármilyen mértékű, békés úton, békés eszközökkel kell megvalósulnia. Ez a magyar hozzáállás illeszkedett ugyanaz Európát általánosan jellemző pacifista megközelítéshez, ami azonban rendkívül ellentmondásos volt. Az ellentmondás abban állt, hogy a megbékélést éltető nyilatkozatok ellenére, az első világháborúban győztes országok költségvetésében továbbra is fontos szerepet kapott a hadseregfejlesztés, és a vesztes országok is ugyanerre törekedtek, amint lehetőségük nyílt rá. Minden józanul gondolkodó rápolitikus tudta ugyanis, hogy bármilyen érdekérvényesítésnek csak a hadsereg ereje adhat kellő nyomatékot. Ezért a magyar katonai vezetés is készült a jövő háborújára, amit modern haditechnikával felszerelt, gépesített hadseregek harcaként képzelte el, amelyben ismét szövetségi csoportosulások fognak összecsapni. Ebből következett, hogy a katonai vezetők a sikeresség zálogát két dologban látták: a saját erő fejlesztésében, és a megfelelő szövetségi rendszerhez való csatlakozásban. A katonai körök politikai nyomásgyakorlása, ezzel magyarázható, és a náci Németország által kirobbantott második világháború felé közeledve, egyre baljósabb körülménnyé vált. A közvetlen katonai ellenőrzés megszűnése után, a honvédség fejlesztésének ügye előtérbe került, de az erőfeszítések ellenére, 1935-ben a honvédség állapotáról készített vezérkari elemzés még mindig lesújtó képet mutatott. Sem az alig több mint 65000 fős létszám, sem a felszerelés nem tette alkalmassá a magyar hadsereget, egy modern háború megvívására. Ezért Magyarországnak mindenféle konfrontációtól tartózkodnia kellett, ami nyilvánvalóan ellentétben állt a revíziós törekvésekkel. A holtpontról a nemzetközi politika változása és Németország aktivizálódása mozdította el az eseményeket. Már Adolf Hitler és a nemzetszocialista párt hatalomra jutása előtt megkezdődött az a folyamat, aminek során Németország megnyitotta a piacait a Kelet-, Közép- és Délkelet-európai országok nyersanyagai és agrátermékei felé. A kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködés miatt Németország befolyása egyre erősödött Európának ezeken a részein, Franciaország és Nagy-Britannia pedig fokozatosan teret vesztett. Magyarország első számú szövetségese továbbra is Olaszország volt, de a második legfontosabb külpolitikai partnerévé Németország vált. Ezt jelezte Gömbös Gyula magyar miniszterelnök berlini látogatása, aki az európai államférfiak közül elsőként kereste fel a kancellárrá kinevezett Adolf Hitlert. Ekkora ennek még csak a kereskedelmi forgalom intenzitásának fokozásában tudtak megegyezni, mert a magyar revizionizmus fenntartások nélküli támogatása német részről elfogadhatatlan volt. Hitler a saját céljait szem előtt tartva, a két ország között csak Csehszlovákiával kapcsolatban ismert el érdek azonosságot, ahol a magyarhoz hasonlóan jelentős számú német kisebbség élt. Ez a nem várt német hozzáállás Magyarországon csalódottságot okozott, és diplomáciai bizonytalanságot eredményezett. Újabb fordulatot a nemzetközi kapcsolatokban a fasiszta Olaszország és a nemzetszocialista Németország 1936-os szövetsége jelentette. Németország ráadásul még ugyanebben az évben a birodalmi japánnal megkötötte a szovjet ellenes antikomintern paktumot, amihez egy évvel később Olaszország is csatlakozott. Ennek a hatalmi tömbnek a létrejötte azért volt meghatározó, mert olyan tagjai voltak, amik elégedetlenek voltak a világban elfoglalt helyükkel, és készek voltak ezen háború árán is változtatni. A magyar kormány ezt a helyzetet felismerve, 1938 elején minden addiginál nagyobb mértékű hadseregfejlesztésről döntött. A Győrben meghirdetett programban végül két év alatt több mint másfél milliárd pengőt költöttek el a magyar honvédség és az infrastrukturális háttér, vagyis a vasútvonalak, kikötők, üzemek, a telefon és távíróhálózat fejlesztésére. A látványos eredmények ezúttal is viszonylagosak voltak, és a magyar hadsereg harcértéke messze elmaradt a szükségestől. A 9 hattestből csak egy volt teljesen modern és viszonylag gyorsan mozgó alakulat, a 118 gyalogoshadosztályból csupán 6 volt gépkocsizó, hiányoztak a közepes harckocsik, a tüzérütegek túlnyomó többségét még mindig lovak vontatták. A magyar hadsereg lemaradását tehát még 1940-ben sem sikerült behozni, és egy modern háború megvívására önállóan nem volt alkalmas. 1938-ban Adolf Hitler szokatlan módszereivel teljesen szétzilálta a nemzetközi kapcsolatokat, és a magyar revízió számára ezt teremtett lehetőséget. Hitlert hivatalosan ekkor csak az a cél vezérelte, hogy egyetlen államban egyesítse Európa összes német etnikumú területét. Ez az törekvése nagyrészt meg is valósult, amikor 1938 márciusában a német hadsereg bevonult Ausztriába, ezzel megvalósította az Anschlusst. Majd még ugyanebben az évben Csehszlovákia felé fordult a figyelme, ahol a Szudéta németek elkötelezett támogatójaként lépett fel. Adolf Hitler Csehszlovákia feldarabolását tervezte, amiben fontos szerepet szánt Magyarországnak. A terve szerint a magyaroknak egy fegyveres konfliktust kirobbantva kellett volna ürügyet teremteni a német katonai beavatkozásra. Ezt a szerepet azonban sem a magyar politikai, sem a katonai vezetés nem vállalta, és Hitler javaslatát többször visszautasította. Hitler végül a magyarok nélkül talált módot a céljai elérésére. A német kisebbségek jogai okán kiélezett Csehszlovákiai helyzet háborúval fenyegetett, amit elsősorban a brit miniszterelnök el akart kerülni. Az ő javaslatára a nemzetközi konferenciát hívtak össze Münchenbe, ahol a csehszlovák delegáció kizárásával 1938. szeptember 30-án a francia, a brit és az olasz miniszterelnökök jóváhagyták Hitler területi követeléseit. A szerződés Németországhoz csatolta a túlnyomó rész németek lakta Szudéta vidékét, de olasz nyomásra a magyar és lengyel területi igények teljesítésére is lehetőséget teremtett. Az egyezményhez csatolt záradékban rögzítették, hogy a csehszlovák és a magyar kormánynak meg kell egyeznie a magyar kisebbségekkel kapcsolatos vitás kérdésekben. Mivel ezek a tárgyalások holtpontra jutottak, újabb nagy hatalmi konferenciának kellett következnie, ahol azonban már csak Németország és Olaszország vett részt. Az 1938. november 2-án Bécsben meghozott döntés alapján Magyarország megkapott egy 12000 négyzetkilométernyi határmenti sávot, összesen 1060000 lakossal, amelynek a csehszlovák népszámlálás szerint 57%-a, egy későbbi magyar népszámlálás szerint mindegy 84%-a volt magyar anyanyelvű. Az első bécsi döntés ellen, amely a két eltérő adat ellenére etnikai alapon korrektnek tekinthető, egyetlen nagyhatalom sem emelt szót, és azt senki nem kifogásolta. A döntést, és a Felvidék déli szegényének békés visszaszerzését, a közvélemény kitörő lelkesedéssel fogadta. A jobboldali és konzervatív politikai körök egy része viszont csalódott volt, elsősorban Kárpátaljja megszerzésének elmulassztása miatt. A bécsi döntés körülményei egyértelművé tették Magyarországon, hogy a további revízióhoz Németországon keresztül vezet az út. Ezért a magyar kormány több intézkedéssel igyekezett demonstrálni a német barátságát. A legfontosabb revíziós kérdés Kárpátalja visszafoglalása lett, amit a szétesés jeleit mutató csehszlovák államtól lehetett megszerezni. Német jóváhagyással és a cseh-morva területek Wehrmacht általi elfoglalásával egy időben, 1939. március 15 és 18-a között a Szombathelyi Ferenc tábornok parancsnoksága alatt álló magyar honvédség csak szórványos ellenállásba ütközve ezt meg is tette. Az így visszakerült terület nagysága, ekkor is 12000 négyzetkilométer, a lakosság száma pedig 700000 fő volt. Az első bécsi döntéshez képest a nagy különbséget az jelentette, hogy az itt élő kevert nemzetiségű lakosság, amit ruszinok, magyarok, zsidók és románok alkottak, jelentős többségében nem magyar volt. 1939-ben Adolf Hitler következő célpontja a keleti élettér megteremtése szempontjából fontos Lengyelország lett. A németek ebben az akcióban is számoltak a lekötelezett Magyarország támogatásával, de a gróf Teleki Pál vezette magyar kormány ellenállt. Részben azért, mert nem teljesen hitt a végső német győzelemben, részben pedig azért, mert a hagyományos lengyel-magyar jóviszonnyal ez a szerepvállalás teljesen összeegyeztethetetlen volt. 1939. szeptember 1-jén a második világháború kitörésekor, a németekkel való együttműködés helyett a magyar kormány a megtámadott Lengyelországot segítette, és megnyitotta a közös határt az onnan érkező menekültek előtt. A magyar kormányfő külpolitikai célja ezután a fegyveres semlegesség volt, ami azt jelentette, hogy a fegyveres konfliktustól távol kell maradni, és a magyar hadsereg cselekvőképességét meg kell őrizni, mindemellett persze az adódó revíziós lehetőségeket ki kell használni. A magyar figyelem ekkor már egyértelműen Erdélyre irányult, amely történelmi szerepe, nyersanyagforrásai és az ottani magyarok nagy száma miatt kiemelt jelentőséggel bírt. A háborús körülmények 1940 nyarán teremtettek lehetőséget a revízióra. Németország ekkor elfoglalta Franciaországot, és ellenőrzése alá vonta Észak-Európát, a Szovjetunió pedig sorban szerezte vissza azokat a Kelet-európai területeket, amiket az oroszok még az első világháború utáni rendezéskor veszítettek el. Sztálin igénye bizonyos román területekre Hitler számára elfogadhatatlan fejlőmény volt, mert egyrészt el akarta kerülni a szovjet katonák megjelenését a térségben, másrészt a szovjet előretörés közvetlenül fenyegette volna a németek számára nélkülözhetetlen havasal földi kőolajforrásokat. Ezért egy magyar-román megegyezést és határmódosítást javasolt a két német barát ország között, amire ismét Bécsben és ismét német-olasz döntő bíráskodás mellett került sor, 1940. augusztus 30-án. A döntés alapján Erdély északi része és Székelyföld összesen 43000 négyzetkilométernyi terület került vissza Magyarországhoz. A 2,4 millió lakos 54%-a magyar anyanyelvű volt, a magyar állampolgárrá vált románok száma körülbelül 1 millió fő lehetett. A második bécsi döntést a helyi magyar lakosság és az országos közvélemény újra kitörő lelkesedéssel fogadta. Horthy Miklós kormányzó személyét és a kormánypártot is elsöprő népszerűség övezte. A diadal érzést beárnyékolta azonban az, hogy a siker miatt tovább erősödött a német befolyás, ami a semlegességi politikát egyre kivitelezhetetlenebbé tette. A magyar diplomácia számára egyetlen lehetséges kiutat a német szorításból, a Jugoszláviához való közeledés jelentette, ami ugyan kapcsolódott a hitleri Németországhoz, de a britekkel is jó viszonyt ápolt. Budapesten abban bíztak, hogy Belgrád segítségével megtartható a magyar semlegesség törékeny állapota. Félretéve a déli irányú magyar revíziós célokat, 1940 utolsó hónapjában ezért magyar-jugoszláv örökbarátsági szerződést kötöttek, aminek mély tartalma ugyan nem volt, de diplomáciai üzenete Anglia felé igen. Furcsa módon ezt az egyezményt Adolf Hitler is támogatta, aki a Szovjetunió ellen tervezett német támadás legalapvető feltételének a Balkán stabilitását tartotta. Éppen emiatt lett jelentősége annak, hogy 1941 tavaszán, közvetlenül azután, hogy Jugoszlávia hivatalosan csatlakozott a tengelyhatalmakhoz, Belgrádban németellenes államcsínyt hajtottak végre. Adolf Hitler ezért halasztotta el a Szovjetunió május 15-ére tervezett megtámadását, és adott utasítást Jugoszlávia elfoglalására, amihez Magyarország közreműködését is követelte. A helyzet feloldhatatlan ellentmondással járt. Engedni Hitlernek, és a nyugat szemében német szövetségessé válni, de megvalósítani egy újabb revíziót, vagy visszautasítani Hitlert, amivel viszont az országot német megszállás és a politikai függetlenség teljes elvesztése fenyegeti. A döntéssel járó felelősség súlyát gróf Teleki Pál miniszterelnök nem tudta elviselni, ezért öngyilkosságot követett el. A miniszterelnök halála után Bárdosi László került a kormány élére, aki Horthy Miklós kormányzó egyetértésével a német támadáshoz való csatlakozás mellett foglalt állást. A magyar honvédségnek a sok nemzetiségi Jugoszláv hadsereg felbomlása miatt nagyobb ellenállást ezúttal sem kellett leküzdenie, így 1941 áprilisában néhány nap alatt érte el a Duna vonalat. Magyarország újabb 11000 négyzetkilométernyi területet szerzett vissza, amelyen több mint 1 millió lakos élt, akiknek közel 40%-a volt magyar anyanyelvű. Magyarország területe 1938 és 1941 között 93000 négyzetkilométerről 172000 négyzetkilométerre, a lakosság száma pedig 9 millióról 14,6 millióra nőtt, és egy kis nemzetállamból ismét több nemzetiségű országgá vált. A várakozással ellentétben, a Jugoszlávia elleni támadásban való részvétel végül mégsem járt olyan súlyos következményekkel. Nagy-Britannia csak a diplomáciai kapcsolatokat szakította meg Magyarországgal, de hadat nem üzent. A második világháborúba Magyarország csak két hónappal később lépett be, amikor csatlakozott a Szovjetunió elleni német támadáshoz. Remélem érthető volt, és segített ez az összefoglaló. Ne feledd, a podcast leírásában próbára teheted a tudásodat is ezzel a témával kapcsolatban. A linkre kattintva megjelenő űrlapon az összes eddigi ehhez a témához tartozó, egyszerű választ igénylő érettségi feladatot meg tudod oldani, és a végén a jó megoldásokat is megnézheted. Ha tetszett a podcast, akkor iratkozz fel a csatornára!
[18:15]Ha támogatásoddal segítenéd a munkámat, akkor a leírásban megtalálod hozzá a részleteket. Jó munkát, sok sikert!
