[0:01]A középkori város és lakói, a város kiváltságai, a céhek, a helyi és távolsági kereskedelem. A középkori városok kialakulása és fejlődése szorosan összefüggött a gazdasági, társadalmi és politikai változásokkal, amelyek Európát az első ezredforduló környékén jellemezték. A római korban még jelentős városi élet, az Alpokon túli területeken a kora középkor századaira szinte teljesen eltűnt, a régi városok elnéptelenedtek, jelentőségüket elvesztették. Azonban az ezredforduló után megváltozott a helyzet. Az új mezőgazdasági eszközök, például a nehéz eke, a szügyhám, vagy a háromnyomásos gazdálkodás hatására megnőttek a termésátlagok. A többlet, vagyis a megtermelt felesleg piacra kerülhetett, és ez felerősítette a vásárok, piacok szerepét. Azok a települések, amelyek jó földrajzi elhelyezkedéssel bírtak, például folyók átkelőhelyeinél, vagy kereskedelmi utak csomópontjaiban feküdtek, ki tudták használni a megnövekedett gazdasági lehetőségeket, és gyors növekedésnek indultak. A városok fejlődéséhez elengedhetetlen volt a kézművesek és a kereskedők letelepedése. Ők a gazdasági erejükre támaszkodva különféle kiváltságokat próbáltak szerezni. Ezek a kiváltságok jelentették a városlakók szabadságának alapját. A városok gyakran harcolni kényszerültek a kiváltságokért, vagy megegyeztek a földbirtokosokkal, akik addig uralták a települést. Olykor a szabadságokat fegyveres harccal kellett kivívniuk. A városlakók ebben a küzdelemben gyakran számíthattak a királyok támogatására is, akik maguk is konfliktusban álltak az önállósodó hűbérurakkal. Ennek eredményeként a városok végül az uralkodói hatalom fontos támaszaivá váltak. A középkori város tehát nem egyszerűen egy nagy település volt, hanem egy jogilag is elkülönült egység, amely kiváltságai révén megszabadult a földbirtokosok joghatósága alól. Különösen Flandriában és Észak-Itáliában jött létre sűrű város hálózat, mivel itt már korábban is fejlett kézműves ipar létezett. Ugyanakkor az átmenő kereskedelemnek köszönhetően Franciaországban, Angliában, a német-római birodalomban is sorra jelentek meg új városok, sőt, a 13-14 században Magyarországon is megjelentek a városok. A városba költöző jobbágyok számára rendkívüli lehetőséget jelentett, hogy megszabadulhattak földesúruk hatalmától. Ha valaki egy évig és egy napig megszakítás nélkül a városban élt, akkor szabad embernek számított, és nem lehetett visszakényszeríteni a földesúrak birtokára. Ez az elv a korszak kivás mondásában is megjelent, miszerint a városi levegő szabaddá tesz. A városi polgárok, vagyis a szabad jogállású lakosok önállóan rendelkezhettek vagyonukkal, örökíthették, eladhatták azt, és mindennapi életüket már nem a földesúr, hanem a város saját jogrendszere szabályozta. A középkori városokon belül is kialakult egyfajta társadalmi hierarchia. A városi társadalmi csúcsán a gazdag kereskedő patríciusok, és az iparos céhmesterek álltak. Ők irányították a várost, ők birtokolták a politikai hatalmat, míg a szegényebb lakosokat, a plebejusokat ebből kizárták. A társadalmi különbségek tehát a városon belül is jelentősek voltak. A városlakók közösségként is kaptak kiváltságokat az uralkodóktól. Ezek közül a legfontosabbak a gazdasági jogok voltak, például a piactartás joga, heti vagy évi vásárok rendezése, illetve az árumegállító jog. Ez utóbbi azt jelentette, hogy az idegen kereskedőket kötelezhették arra, hogy árukat a városban a helyi árszabály szerint értékesítsék, és fizessék meg a vámszabályok szerinti díjakat. Fontos kiváltság volt továbbá, hogy a városok egy összegben fizethették az adót a királynak, így elkerülték a többszöri és kiszámíthatatlan adóztatásból fakadó visszaéléseket. A város önállóságát fizikai értelemben is biztosította a falépítés joga. Az erődített városok képesek voltak ellenállni még hosszabb ostromoknak is. Éppen ezért ez a kiváltság is csak királyi engedéllyel volt elérhető. A falak nem csak katonai, hanem jogi határokat is jeleztek, ahol a város kezdődött, ott a földesúri joghatóság véget ért. A városok politikai önállóságát az önkormányzathoz való jog biztosította. Ez jelentette azt, hogy saját maguk választhatták vezetőiket, polgármestert, bírót, továbbá gyakorolhatták a városi bíráskodás jogát, és dönthettek a helyi plébános személyéről is. A 12. századtól kezdve Nyugat-Európában mindinkább az uralkodók támogatásával erősödtek meg az önkormányzati jogkörök, a városi életet ezek a kommúnák szabályozták. A város élén gyakran egy bíró vagy polgármester állt, akit a városi tanács választott meg. Ez a tanács általában a leggazdagabb patríciusokból állt. A középkori városok fejlődésével párhuzamosan jelentős átalakulás ment végbe a gazdaság szerkezetében is. Még a kora középkorban a kézműves ipar alapvetően az önellátó uradalmakat szolgálta ki, például egyszerűbb eszközöket, ruházatot, alapvető háztartási cikkeket állítottak elő a földbirtokosok számára, addig a városok megjelenése lehetőséget adott egy bonyolultabb, differenciáltabb gazdasági rendszer kialakulására.
[5:03]A városokba tömörülő iparosok nem csak tömegesen telepedtek le, hanem érdekeik védelmében céhekbe szerveződtek. Ezek a céhek nem csupán szakmai egyesületek voltak, hanem valódi gazdasági, jogi és társadalmi szereplők is, amelyek meghatározták a város gazdasági életét. Az azonos mesterséget űző kézművesek egy-egy céh keretében működtek, így például külön céhe volt a kovácsoknak, tímároknak, szabóknak, pékmestereknek, vagy éppen a cipészeknek. A céhek nem csak termelési, hanem kereskedelmi kiváltságokkal is rendelkeztek, vagyis kizárólagos jogot kaptak arra, hogy adott terméktípust csak ők állíthassanak elő, és értékesíthessenek a város területén. A céhek működését szigorú belső szabályok, az úgynevezett céhszabályzatok irányították. Ezek pontosan meghatározták, hogy az adott mesterséget milyen módon lehetett végezni, milyen minőséget kellett garantálni, és milyen áron lehetett értékesíteni a termékeket. A szabályozás célja az volt, hogy korlátozza a gazdasági versengést, és megelőzze a túltermelést. A középkori városok piacai viszonylag szűkek voltak, hiszen a fizetőképes keresletet alapvetően a gazdagabb rétegek, a patríciusok, tehetősebb céhmesterek, papok, vagy a nemesség jelentették. Ezért nem volt cél az árverseny, sőt, a céhek keményen felléptek azokkal szemben, akik megszegték a szabályokat, vagy a céhrendszeren kívül próbáltak működni. Ez utóbbiak voltak a kontárok, akiket kiutasítottak a városból, termékeiket elkobozták, vagy pénzbírsággal sújtották őket. A céhek azonban nem csak a gazdaságban játszottak meghatározó szerepet, hanem a városi élet egyéb területén is aktívak voltak. Részt vállaltak a vallási életben, például saját védőszentjük volt és templomi adományokat tettek, ellátták tagjaik szociális védelmét, betegsegélyezés, özvegyek támogatása révén, sőt, katonai feladatokat is elláttak. A városfal egy-egy szakaszának védelme gyakran egy-egy céh feladata volt. A céhen belül szigorú hierarchia uralkodott, ami jól tükrözte a középkori társadalmi egészének szerkezetét. Egy kézműves pályája általában inasként indult. Az inas fiatalon, gyakran gyerekként került egy mester mellé, akitől elsajátította a mesterség alapjait. Ezt követően több év tanulás után legény lett, és már önállóan dolgozhatott, bár továbbra is egy mester szolgálatában állt. A céhlegények gyakran külföldi tanulmányútra indultak, ezt nevezték vándorlásnak, hogy más városokban is megismerjék a mesterség fogásait. A legények csak több év tapasztalatszerzés után és kellő anyagi háttér birtokában pályázhattak a céhmesteri címre. Ennek elnyeréséhez egy úgynevezett remekművet kellett készíteniük, amelyet a céh többi mestere értékelt. Ha megfelelőnek ítélték, akkor egy ünnepélyes beavatás után lakoma következett, amelyen a friss mesternek saját költségen kellett megvendégelni a többi céhtagot. Ez szimbolikusan is jelezte, hogy a mester képes gondoskodni magáról, családjáról és mesterségbeli közösségéről. A céhek általában drágábban, de jó minőségben állították elő termékeiket. A középkorban még nem létezett munkamegosztás a mai értelemben véve, egy-egy terméket egyetlen kéz. A középkori városokat övező mezőgazdasági területek és a jobbágyfalvak terményei alapvető szerepet játszottak a városi élet ellátásában. A falvakban élő jobbágyok rendszeresen, heti gyakorisággal szállították be termékeiket, a zöldséget, a gyümölcsöt, gabonát, tojást, húst a közeli városok piacaira. Ezekért cserébe az ottani iparosok által előállított termékeket, például ruhákat, cipőket, edényeket vagy szerszámokat vihettek haza. Ezen gazdasági tevékenység eredményeként alakultak ki a heti piacok, amelyek szerves részévé váltak a középkori város mindennapi életének. Ezek a helyi kereskedelmi csomópontok élen gazdasági és társadalmi közösségi életet biztosítottak, és a város és a vidék kapcsolatát erősítették. A heti rendszerességgel megrendezett piacok mellett megjelentek a ritkább, de nagyobb szabású vásárok is. Ezeket évente egyszer vagy néhány alkalommal tartották. A vásárokon elsősorban nem a helyi lakosság, hanem messzebbről érkezett kereskedők és utazók jelentek meg, akik nagy tételben kötöttek üzleteket. Ezek az események lehetőséget biztosítottak különféle áruk, gyakran távoli vidékekről származó termékek cseréjére. Így a vásárok már nem csak a helyi, hanem a távolsági kereskedelem színtere is voltak. A vásárok nem csupán gazdasági eseményként voltak jelentősek, hanem közösségi szerepük is meghatározó volt. A különböző vidékekről érkező találkozása, az információk cseréje, és a hírek terjedése mind hozzájárultak a középkori társadalmi kulturális egységének, valamint a politikai és gazdasági tudatosság fejlődésének kialakulásához. Ezeken az alkalmakon az emberek nem csak árukat, hanem tapasztalatokat, híreket, pletykákat is megosztottak egymással, így a vásár valóságos információs központként is működött. Még a helyi kereskedelem főként szárazföldön zajlott, mivel csak a közeli városokba kellett eljuttatni a termékeket, a távolsági kereskedelemben a vízi szállítás játszotta a fő szerepet. Ennek elsődleges oka, hogy a korszakban hiányoztak a jó minőségű és biztonságos szárazföldi utak. Ezzel szemben a folyók és a tengerek természetes közlekedési útvonalakat biztosítottak, amelyeken egyszerre nagy mennyiségű árut lehetett gyorsan, és olcsón elszállítani. A vízi szállítás legfőbb előnye azonban gazdasági jellegű volt, jóval olcsóbb volt, mint a szárazföldi közlekedés. A szekereken való szállításhoz igavonó állatokra volt szükség, amelyek takarmányozása hosszútávon többet került, mint a szállított rakomány értékét. Ezért a szárazföldi szállítást csak a nagyon drága luxuscikkek, például fűszerek, selymek, porcelánok esetében volt gazdaságos. Ezeket a termékeket a távolkeletről, különösen Kínából, a selyem úton keresztül hozták el a levantei kikötőkig, vagyis a Földközi-tenger keleti partvidékére. A középkori Európában két nagy tengeri kereskedelmi útvonal alakult ki, amelyek meghatározták a kontinens gazdasági életét. Az egyik a Hanza városok által uralt északi útvonal volt, a másik pedig az olasz városok közvetítésével zajló levantei kereskedelem. Az északi vonalon a Balti és az Északi tengeren keresztül folyt az árucsere, amely főként az iparcikkek és nyersanyag cseréjére épült. A Hanza városok, például Hamburg, Lübeck, Flandria irányából posztót, fegyvereket és szerszámokat szállítottak kelet felé, főként az orosz területek felé. Onnan pedig különféle nyersanyagokat, például fémeket, prémet, borostyánt, valamint élelmiszereket, halat, gabonát hoztak vissza. A másik jelentős kereskedelmi irány a Dél-Európai levantei kereskedelem volt, amelyben az olasz városok játszották a vezető szerepet. A Velence és Genova vezette kereskedelmi hálózat révén a mesés kelet luxuscikkei, fűszerek, selymek, illatszerek érkeztek Európába. Ezeket az árukat dél-kelet Ázsia belső területeiről arab kereskedők szállították el a Földközi tenger keleti partvidékéig, ahol az olasz hajók vették át, és vitték tovább Európa felé. Ez a közvetítő kereskedelem azt jelentette, hogy az olasz városok nem közvetlenül a termelőkkel, hanem közvetítőkön keresztül üzleteltek. Fontos sajátossága volt ennek a kereskedelemnek, hogy az áruk ellenértékeként nem ipari termékekkel, hanem nemesfémekkel fizettek. Ennek oka, hogy a keleti államok technológiai szempontból nem álltak a középkori Európa alatt, sőt, sok tekintetben fejlettebbek is voltak, így az európai iparcikkek számukra nem jelentettek értéket. Ez a jelenség hosszútávon jelentős következményekkel járt. Az európai nemesfém készletek nagy része kiáramlott a kontinensről, ami a középkor végére általános nemesfémhiányhoz vezetett. A pénzhiány nyomán aranyéhség alakult ki Európában, ami a késő középkor és a kora újkor gazdasági folyamataiban is meghatározó szerepet játszott. A Hanza kereskedelem és a levantei kereskedelem közötti kapcsolat Franciaországon keresztül valósult meg, Champagne vásárai révén. Itt alakult ki Champagne tartományban Európa legnagyobb vásárainak helyszíne. Ezek a vásárok nem csak méretükkel és áru kínálatukkal emelkedtek ki, hanem azzal is, hogy itt találkozott egymással a két nagy tengeri kereskedelmi rendszer, lehetővé téve a távoli vidékek árucseréjét és gazdasági kapcsolatainak kialakítását. Később, a középkor végén a hajózás fejlődésével új tengeri összeköttetés jött létre, az Atlanti-óceán és az Északi tenger viharos vizei keresztül, amely lehetővé tette, hogy a levantei és a Hanza kereskedelem közvetlen tengeri kapcsolatra lépjen egymással, Európát nyugatról megkerül. A középkor folyamán Észak-Itália nagyobb városai, különösen Velence, Genova, Milánó és Firenze, a kontinens kereskedelmi és pénzügyi életének meghatározó csomópontjaivá váltak.
[13:51]Velence példája különösen jól mutatja, hogyan lehetett a kereskedelemből tengeri nagyhatalmat építeni. A várost a népvándorlás idején alapították a lagúnák szigetein, ahova a környék lakossága menekült a pusztító barbár betörések elől. A földrajzi adottságok, a sekély víz, a rejtett szigetek, kezdetben védelmet nyújtottak, később pedig lehetőséget biztosítottak egy olyan város létrejöttéhez, amely a tengeri hajózásra építette hatalmát. Velence nem csak a levantei kikötőkkel tartott fenn élen kereskedelmi kapcsolatot, hanem flottájával dominálta a Mediterráneum keleti medencéjét. Hajó luxus cikkeket, például fűszereket, illatszereket, selymet hoztak Európába, és cserében nemesfémekkel fizettek. A város páratlan építészeti öröksége, gazdagsága és befolyása nagyrészt ennek a kereskedelemnek köszönhető. Genova hasonló módon emelkedett fel, és gyakran versenget Velencével a Földközi-tenger feletti befolyásért. Szintén tengeri kereskedelemből éltek, és hasonlóan jelentős flottát tartottak fenn. Genova az ibériai félsziget és Észak-Afrika felé is jelentős kapcsolatokat épített ki, ezzel tovább bővítve kereskedelmi befolyását. Milánó ugyan nem tengerparti város volt, ám jelentős textiliparával kiemelkedő szerepet játszott a gazdasági életben. A város központi elhelyezkedése lehetővé tette, hogy a nyersanyagokból magas színvonalú késztermékeket állítson elő, elsősorban szöveteket és posztókat. Ezeket azután más olasz, valamint észak-európai városokba exportálták. Firenze volt azonban az, amely a kereskedelem mellett a pénzügyek területén is rendkívüli jelentőségre tett szert. A város bankjai a középkori Európa pénzügyi életének egyik alappillérévé váltak. A firenzei bankárok nem csak Itáliában, hanem szerte Európában hiteleztek, uralkodókat és pápákat finanszíroztak, ezzel befolyást szerezve a politikai életre is. Firenzét a 15. században a Medici család irányította, amely kereskedelemből és bankügyletekből származó vagyonával nem csak gazdasági, hanem kulturális értelemben is meghatározó szereplővé. A Medicsiek, bár hivatalosan a köztársasági államformát fenntartották, valójában mint egy hat évtizeden át irányították a várost, és hatalmukat a későbbiekben is megtartották. A család befolyását jól mutatja, hogy a 16. században két Medici is a pápai trónra került. Uralmuk alatt Firenze a reneszánsz egyik fővárosává vált, és hatalmas összegeket költöttek a város fejlesztésére, művészetpártolása, paloták és templomok építésére. A középkori kereskedelem nyereségéből született meg az újkor kultúrája, a reneszánsz. Firenze ennek szimbólumává vált.
