[0:00]Olcsó hitelek, állami támogatás mindenre, aminek fala van, a lakásárak csak nőnek, a fiatalok meg egyre kevésbé engedhetik meg maguknak az első otthont. Ismerős? Nem, ez nem Magyarország napjainkban. Ez Spanyolország volt 2008-ban. Amit akkor ott felépítettek, néhány év alatt rombadőlt, de ami még nagyobb baj, hogy azóta sem lábaltak ki belőle. Az ország gazdasága generációkra megsínylette a válságot, és ha nem tudunk tanulni a múlt hibáiból, könnyen lehet, hogy mi is ugyanarra a sorsra jutunk. Mert lehet, hogy épp újraépítjük ugyanazt a buborékot. Spanyolországban minden eddiginél kevesebb a megfizethető lakás. Tízezrek vonultak Barcelona utcáira szombaton, hogy az országszerte tomboló lakhatási válság ellen tüntessenek. Nagyon elegem van a turista apartmanokból, mert miattuk nekünk, itt lakóknak sem elérhetőek az ilyen lakások.
[0:50]Kezdjük tehát a videót Spanyolország történetével, egy tanmesével, ami egy olyan elnyúló válság képét festi elénk, amiről a legtöbb helyen hallgatnak. Mert, hogy míg a világ nagy része kivergődött a 2008-as gazdasági válság gödréből, az Ibériai félszigeten valami nagyon félrement. Az egy főre jutó GDP vagy a bérek vásárlóereje sosem érte el újra a 2007-es szintet. Hiába nőtt fel egy generáció, hiába nőttek ki a földből új városrészek, ömlöttek be uniós milliárdok befektetések, és hiába szárnyal a turizmus. Spanyolország gyakorlatilag megrekedt. De, hogy megértsük pontosan mi okozott ennyire mély rendszerszintű válságot, repüljünk vissza oda, amikor még minden csodálatosan festett. Talán túl csodálatosan is. 2000 és 2006 között Spanyolország majdnem kétszeresére növelte az egy főre jutó GDP-jét, mindössze hat év alatt. És bár lehet szidni a GDP-t, mint mutatót, ez tényleg nem csak statisztikai látványosság volt. Valóban úgy tűnt, mintha az ország belépett volna Európa gyorsítósávjába. A növekedés üteme követhetetlen volt. 1996-tól évente átlagosan 1,4%-kal előzte meg az EU-s átlagot. 2006-ban pedig már nem csak elérte az átlag szintjét, hanem túlszárnyalta azt. Több régióban, köztük Madridban és Baszkföldön, a helyi GDP érték a 125%-át is meghaladta az EU-s átlagnak. 2006-ra a munkanélküliségi ráta 7,6% körül volt. Ez náluk szinte teljes foglalkoztatottságnak számított. Ehhez képest pár évvel korábban még kétszámjegyű volt ez az arány, és egész generációk nőttek fel úgy, hogy a munkanélküliség természetes állapotnak tűnt. Az európai átlaghoz képest kimagaslóan teljesítettek, és nem véletlenül. Spanyolország a GDP növekedésén túl a munkaerőket is ontotta magából. 2005-ben például az Eurozóna teljes munkahelyi növekedésének több mint fele Spanyolországban jött létre. Tehát több új munkahelyet teremtettek, mint a másik 11 ország együtt, ezért ez nem rossz. Mindenre a magyarázat viszont nem az általános gazdasági növekedés, hanem az építőipar volt. Az ingatlanpiac felpörgött, és ezzel együtt minden más is. Ahogy nőtt az építkezések száma, úgy kellett több kőműves, több burkoló, több ügyintéző, több bankár, több ügyvéd, több vendéglátós. És mivel az ország ekkorra már régen az EU és az Eurozóna tagja volt, az egész kontinens elkezdett érdeklődni Spanyolország iránt. Nem csak nyaralási céllal, hanem befektetésként is. A tengerparti házak divatja új értelmet nyert. Nem sznob luxusként tekintettek rájuk, hanem biztos megtérülésként. Marbella, Alicante vagy Mallorca olyan fix helyek voltak, hogy ha ott vettél egy lakást, az nem csak nyaralónak volt jó, hanem pénztermelő automatának is. Folyamatosan ki lehetett adni turistáknak, és miközben mentek felfelé a bérleti díjak, magának az ingatlannak az értéke is évről évre nőtt. Aki ebbe beszállt, úgy érezte, hogy bármit is veszel, az már holnap többet ér. Ez a fajta optimizmus ragadós volt. Nem csak a spanyol családok, hanem a külföldi befektetők is tömegével vetették bele magukat az ingatlanpiacba. Németek, britek, hollandok özönlöttek a spanyol partokra, pénzzel a zsebükben és napfényes ingatlanálmokkal a fejükben. A közös euro, az alacsony kamatok és a laza hitelfeltételek pedig csak olaj volt a tűzre. Amikor már mindenki építkezni akart, a munkaerőpiac úgy pörgött fel, mintha tövig nyomták volna a gázpedált. Volt időszak, amikor a lakóingatlan építésben dolgozók száma közel 1 millióra rúgott. Ez önmagában a teljes spanyol munkavállalói kör több mint 5%-a volt, de az ingatlanboom csúcsán a spanyol dolgozó népesség 12,5%-a dolgozott az építőiparban. Ez lett a nemzeti iparág, és közben egy új társadalmi réteg is felemelkedett, a munkásosztályból hirtelen középosztály lett. Ez volt az az időszak, amikor azt mesélték az emberek egymás között, hogy a vízvezeték-szerelők már Bentley-vel járnak, és ez nem egy vicc volt, hanem a valóság. A gazdagság lehetősége végre elérhetőnek tűnt, nem csak a nagy tőkével rendelkezőknek, hanem az egyszeri kétkezi dolgozóknak is. Egy építőipari munkás havi bevétele négyszer annyi lehetett akkor, mint egy átlag alkalmazotti munkakörben dolgozó, mondjuk irodistaé. A spanyol csoda tehát nem csupán gazdasági növekedés volt, hanem egy nemzeti euforia, egy kollektív meggyőződés, hogy végre eljött az idő, amikor Spanyolország nem csak felzárkózik Nyugat-Európához, hanem utol is éri. És ha már utolérte, miért ne előzné meg? Szó szerint mindenki részese akart lenni a spanyol álomnak, csak nem figyeltek a háttérben húzódó folyamatokra. El kell ismerni, a spanyol gazdaság ezekben az években tényleg repülőrajtot vett, az így néz ki. 2006-ban 3,9%-os, 2007-ben 3,8%-os GDP növekedést mértek, ami még az akkori világgazdasági környezetben is kiemelkedő volt. De ez nem a véletlen műve volt, hanem egy tudatosan felépített belső fogyasztásra és építkezésre alapozott modell. A spanyol álmot téglárakásban számolták, és nem spóroltak az alapanyaggal. 2006 körül közel 800 ezer új lakás épült egyetlen év alatt. Ez nem elírás, Spanyolország több házat húzott fel, mint Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság együtt véve. Ez volt a növekedés motorja, minden egyes új ház, új munkahelyet, több fogyasztást, új hitelt és új reményt jelentett. És, hogy mi táplálta ezt az étvágyat? Nagyrészt a bevándorlás. Minden évben százezrek érkeztek az országba, sokan munkavállalóként. Ez azt jelentette, hogy nem csak az építkezéseken nőtt a létszám, hanem az ingatlanpiac keresleti oldalán is. A népesség, a munkaerő és a gazdasági várakozások egyszerre nőttek, és mindez egymást erősítette. De minden eufóriának van árnyoldala is, és ezt az árnyékot a hitelek vetették. A háztartások adóssága kevesebb mint 10 év alatt háromszorosára nőtt. Mindenki hitelből élt, lakásra, autóra, nyaralásra, életstílusra. 2005-re a magánadósság az átlag jövedelem 125%-a fölé emelkedett. Ez azt jelenti, hogy a spanyol családok átlagosan többel tartoztak, mint amennyit egy év alatt megkerestek, de ez akkor senkit sem zavart. A lakások ára úgy tűnt, csak felfelé mehet, és ha megvettél valamit, holnap már többet ért. A bankok pedig nem kérdeztek túl sokat. A hitelbírálat inkább formalitás volt, mint sem szigorú pénzügyi ellenőrzés. Az emberek nem számolgattak, hanem reméltek. A hitel nem pénzügyi döntés volt, hanem bizalom a jövőben. És amíg a gazdasági mutatók emelkedtek, senki sem vette észre, hogy a látszólagos jólétet valójában adósságból építették. A spanyol gazdaság ekkorra már olyan volt, mint egy túlfújt lufi, és csak arra várt, hogy valami kipukkassza. Nézzük meg pontosan mi is volt Spanyolország titkos receptje ehhez a nem hétköznapi, de főként látszólagos gazdasághoz. Először is, a spanyol állam szinte minden eszközzel ösztönözte a hitelfelvételt. Ha lakást akartál venni, gyakorlatilag a fél adórendszer arra lett hangolva, hogy ezt megkönnyítse neked. A jelzáloghitelek kamatai levonhatóak voltak a személyi jövedelemadóból, a tőketörlesztés szintén. Az ingatlanbérbeadásból származó jövedelem gyakorlatilag adómentes volt, a tőkenyereség adózása pedig szinte nulla. Egyszerűen fogalmazva a rendszer nem csak engedte, hanem bátorította, hogy mindenki hitelből vegyen lakást. Ha volt pénzed azért, ha nem volt, akkor meg azért. De ezt nem csak a kormány tette lehetővé, hanem az euro is. Spanyolország 1999-ben vezette be az eurót, ami hatalmas áttörést jelentett, nem csak politikailag. Az egységes valuta egyrészt stabilabb volt, mint a régi peseta, másrészt olcsóbbá tette a hitelezést. A spanyolok hirtelen úgy fértek hozzá a pénzhez, mintha Németországban élnének, csak épp náluk nem voltak meg a német gazdaság alapjai. A kamatok alacsonyak voltak az eurokamatlábak miatt, a kockázatokat pedig senki sem vette komolyan. És itt jön a képbe a spanyol gazdaság egyik legsajátosabb szereplője, a cahás. Ezek a helyi kvázi takarékszövetkezeti formában működő bankok, nem hasonlítottak a megszokott nagybakkokra. Nem voltak tőzsdejegyzett cégek, nem feleltek nemzetközi befektetőknek, és nem igazán volt rájuk érvényes a piaci verseny kényszere sem. Ezeket az intézményeket helyi politikusok, egyházi személyek vagy civil szervezetek felügyelték, gyakran olyanok, akiknek semmi közük nem volt a pénzügyi kockázatkezeléshez. Ők döntötték el, hova menjen a pénz, és gyakran inkább politikai és presztízsprojekteket finanszíroztak, nem pedig fenntartható gazdasági beruházásokat. Ha egy tartományvezető lakóparkot akart építeni a szülővárosában, akkor azt a helyi Cahás megfinanszírozta, nem azért, mert jó befektetés volt, hanem mert valaki szólt fentről. Több mint 40 ilyen intézmény működött országszerte, és sokuk olyan kockázatos projekteket finanszírozott, amiket egy rendes bank messziről elkerült volna. De, mivel a hitel olcsó volt, a szabályozás pedig laza, gyakorlatilag mindenre volt pénz. Ez a minden pedig szinte kizárólag építkezéseket jelentett. Na, így néz ki, amikor egy gazdaság saját magát fújja fel, mert bár a GDP valóban nőtt, nem termelékenységből, nem exportból, nem technológiai fejlődésből tette azt, hanem betonból és csempéből. A statisztikák pörögtek, de nem volt mögöttük valódi értékteremtés. Olyan volt az egész, mint amikor valaki hitelkártyával vásárol karácsonyi ajándékot. A család boldog, a fa alatt rengeteg doboz van, csak a januári számla aztán akkorát üt, hogy beleremeg a lakás. Ráadásul a spanyol államháztartás papíron még jól is nézett ki. A gazdasági adatai kívülről nézve egészen irigylésre méltóknak tűntek. A világ annyit látott, hogy Spanyolország fegyelmezett ország, alacsony államadóssággal és szép növekedéssel. Csakhogy ez a kép nem volt teljes. A trükk az volt, hogy a spanyol állam nem központilag költötte el a pénz nagy részét, hanem a 17 autonóm régió, mint például Katalónia vagy Andalúzia, külön-külön gazdálkodott. Iskolák, kórházak, helyi infrastruktúra, sőt sokszor a hitelek is regionális szinten dőltek el. Ez azt jelentette, hogy amikor a világ a spanyol államháztartást nézte, csak a központi kormány adatait látta. A régiók eladósodása viszont nem szerepelt a reflektorfényben. Ráadásul nem csak a tartományok pörgették túl magukat, hanem a lakosság is. Olcsó hitellel, adókedvezményekkel és reménnyel felvértezve, egyre többen vágtak bele a lakásvásárlásba, felújításba, befektetésbe. A 2000-es évek közepén Spanyolországban már nem az volt a kérdés, hogy kell-e lakást venni, hanem az, hogy mikorra jön össze a második ingatlan. Egyre több ember érezte úgy, hogyha kimarad, lemarad, de mivel a hitelek olcsók voltak, a bankok pedig készségesek, semmi sem állta útját az újabb és újabb lakásvásárlásnak. De hogy történhetett meg mindez egy fejlett Nyugat-Európában? Úgy, hogy a rendszer túl jól működött. Az építkezési láz mindenkit magával rántott. A munkások azért lelkesedtek, mert volt meló, a befektetők, mert volt hozam, a bankok, mert dőlt a pénz, az állam, mert a GDP nőtt, az adóbevétel folyt be, a munkanélküliség pedig csökkent. És a politikusok úgy tudták mindezt tálalni, mint a jóléti modelljük sikerét. De amikor 2008-ban beütött a válság, nem kellett hozzá különösebb külső hatás. Elég volt egyetlen szikra, és az egész rendszer összeomlott. Viszont fontos még megemlítenünk, hogy a bukás előtti években a hitelezés teljesen elszakadt a realitástól. Egy átlagos spanyol család gyakran úgy vett lakást, hogy egy fillér önerőt sem kellett beletennie. A teljes vételárat hitelből fizették. Sőt, előfordult, hogy többet kaptak, és még kvázi bútort is tudtak venni a bank pénzéből. El tudsz ilyet ma képzelni? Az önerő szó szerint megszűnt létezni, és ezt nem trükközéssel, hanem nyíltan a bankok tudtával csinálták. Hogy lehetett ez? Úgy, hogy a lakásokat egyszerűen túlárazták. A bankok együttműködtek a saját értékbecslőikkel. Ha vevőnek nem volt elég fedezete, csak fel kellett emelni az ingatlan papíron számolt értékét. Hivatalosan pont, mint ma is, az ingatlan értékének 80%-áig hiteleztek, viszont ha az értékbecslésben ez az érték magasabb, akkor annak a 80%-a fedezi a teljes adásvételt. A bankok pedig nem nézték, hogy fizettél-e előre önerőt. Amikor folyósítottak, ki lett fizetve minden, a vevőnek pedig a saját pénzéből egy centet nem kellett hozzátennie. A bankok és az eladók is szemet hunytak a dolog fölött, csak pörögjön az adásvétel. 2008-ban aztán minden megváltozott. A világ pénzügyi rendszere remegni kezdett, mert nagyon hasonló folyamatok zajlottak mindenhol. Végtelen növekedés pedig nem létezik, hiába hiszi azt minden piaci szereplő. Az amerikai ingatlanpiac bedőlt, a hitelek hirtelen drágábbak lettek, és elkezdtek visszaesni az ingatlanárak. Miért különleges akkor Spanyolország? Mert egy olyan országban, ahol a gazdaság motorját a lakásépítés jelentette, komolyabb ipar vagy más fejlett szektorok nélkül, mindez sokkal nagyobbat ütött. Ahogy az árak csökkenni kezdtek, a háztartások tömegeinek a vagyona negatívba fordult, hiszen az ingatlan, amit birtokoltak, és még felül is értékeltek, most már kevesebbet ért, mint amennyi hitelt felvettek rá. És mivel a fizetésük jelentős része elment a törlesztésre, sokan úgy érezték, hogy fizetnek valamiért, amit már szinte nem is birtokolnak. Ez nem csak pénzügyi, hanem érzelmi törés is volt. Családok tízezrei döntöttek úgy, hogy elengedik a lakást, szó szerint. Visszaköltöztek a szülőkhöz, és hagyták, hogy a bank elárverezze az ingatlant, mert egyszerűen nem volt más lehetőségük. A bankok pedig ekkor szembesültek a kegyetlen valósággal. Az a több százezer ingatlan, amit korábban biztosítékként tartottak nyilván, már nem fedezett semmit. Ami korábban aranybányának tűnt, az hirtelen egy gyorsan értéktelenedő, nehezen eladható teher lett a nyukkon. A spanyol bankrendszer pillanatok alatt válságba került. A cahás-ok, amik addig lelkesen finanszírozták a politikusok álomprojektjeit és a lakosság második nyaralóját, most bedőlő hitelekkel és eladhatatlan ingatlanokkal voltak tele. Eközben az építkezési projektek leálltak, az ingatlanfejlesztők pedig csődbe mentek. A spanyol állam korábban félretett egy 35 milliárd eurós tartalékalapot, arra az esetre, ha baj lenne. Csakhogy ez az összeg elenyészőnek bizonyult a teljes hitelállományhoz képest. A spanyol ingatlanadósság ekkorra már az ország teljes GDP-jének közel 50%-át tette ki. A 35 milliárd olyan volt, mintha vödörrel próbálták volna eloltani egy erdőtüzet. A hitelcsap kiszáradt, a bizalom elillant, a gazdaság pedig leállt. A legtragikusabb ebben az egészben, hogy minden szereplő hitt benne, hogy ez így örökké tartható. A politikusok, a bankárok, az elemzők, a lakásvásárló fiatal családok, tényleg mindenki. És amikor ez az illúzió kipukkadt, akkor nem csak a lakáspiac omlott össze, hanem egy egész nemzet jövőképe. 2008 eseményei után Spanyolország hivatalosan is recesszióba süllyedt, a GDP 2009-ben több mint 3,8%-kal csökkent. Egy év alatt eltűnt minden korábbi növekedési lendület, és elkezdődött a lassú, fájdalmas lecsúszás. Hat évig tartott a recesszió, ami nem csak sok, hanem példátlan volt a fejlett világban. 2014-ig gyakorlatilag minden évben zsugorodott vagy stagnált a gazdaság. A munkanélküliség az egekbe szökött, 2012 végére elérte a 27%-ot. Ez azt jelentette, hogy minden negyedik munkaképes korú embernek nem volt állása. De ennél is drámaibb volt a fiatalok helyzete. A 25 év alattiak körében a munkanélküliség 55% körül mozgott. Egy teljes generáció nőtt fel úgy, hogy nem volt munkája, és esélye sem volt rá, hogy szerezzen. Az utcákon először csak a tiltakozók, később a kilakoltatott családok tömegei jelentek meg. Tízezrek veszítették el az otthonukat, mert nem tudták fizetni a törlesztést, de a spanyol jog szerint ez nem jelentette azt, hogy megszűnt a tartozásuk. Még ha el is vették a lakásukat, a bank követelte a maradék összeget. Hiszen emlékszel, a hitel összege a teljes ingatlanára volt, csak aztán az árak bezuhantak. Hiába hagytad a bankra a lakásod, ez nem fedezte a teljes tartozásod. Tehát az emberek egyszerre maradtak fedél nélkül, miközben még mindig fizetniük kellett a havi törlesztőket. Mi volt a politika válasza minderre? Megszorítások. A spanyol kormány, hasonlóan sok más európai országhoz, úgy gondolta, hogy a válság oka a túlköltekezés, és ezt szigorral lehet orvosolni. Jöttek a kiadáscsökkentések, a béklyóba szorított költségvetés és az adóemelések. Az emberek azt látták, hogy miközben már így is elvesztettek mindent, még a jövőjüket is épp elzárják, mert ilyen kilátástalan helyzetben esély sem lesz már a jólétre. Nem tévedtek nagyot, a gazdaság még jobban visszaesett emiatt. A megszorítások hatására a fogyasztás bezuhant, a beruházások elapadtak, és a munkanélküliség sem csökkent, hanem tovább nőtt. A GDP arányos államadósság, ami a válság előtt csak 36% volt, néhány év alatt 100% közelébe emelkedett. Spanyolország úgy nézett ki, mint aki a saját nyakát szorítja. Míg más országok, például Németország vagy az Egyesült Államok néhány év után újra növekedési pályára álltak, Spanyolország csak vánszorgott kifelé a gödörből. És még amikor sikerült is kievickélnie, az valahogy nem volt az igazi. A reál GDP 2007-ben volt a csúcson, és egészen 2019-ig nem tért vissza erre a szintre. Vagyis több mint egy évtizedre elveszett a gazdasági növekedés. Majd jött a Covid. A járvány 2020-ban újabb sokkot hozott, visszavágva minden addigi eredményt. Mire újra elérik a 2007-es szintet, jó eséllyel két teljes generáció is felnő egy stagnáló gazdaságban. A bankrendszer is megsínylette a válságot. A korábban említett cahás-ok, azokkal a laza szabályozású, politikailag vezérelt kisbankok gyakorlatilag eltűntek. Bár azért nem olyan nagy kár. A kormány kénytelen volt strukturálisan átszervezni szinte az összeset, mindössze kettő maradt meg eredeti formájában. A hitelezés visszaesett, a hitelfeltételek szigorodtak, az emberek és a vállalkozások nehezebben fértek hozzá a pénzhez. De nem csak a pénz hiányzott, hanem az emberek is. A válság utáni években több százezer fiatal, magasan képzett spanyol döntött úgy, hogy elhagyja az országot. Ezt hívják brain drainnek, azaz agyelszívásnak, amikor a magas hozzáadott értéket teremteni képes értékes munkaerő egyszerűen kisétál az ajtón. London, Berlin, Brüsszel, Amszterdam. Spanyolország értelmiségének következő generációi nem otthon keresték a jövőt. És ez nem csak gazdasági, hanem társadalmi probléma is. Egy ország, ami elveszíti a jövőjét jelentő fiatalokat, valójában a hosszú távú kilábalás esélyét is elveszíti. A helyzetet tovább bonyolította Spanyolország nem rendelkezett önálló pénzügyi politikával. Az euro bevezetésével elveszítették a lehetőséget, hogy a válság után leértékeljék a valutájukat, és ezzel versenyképesebbé tegyék az exportot. Ez a lehetőség Németországnak, Franciaországnak vagy Olaszországnak sem állt a rendelkezésére, de a különbség ott volt, hogy Spanyolország eleve hátrányból indult. Magas munkanélküliség, gyenge termelékenység, túlfűtött ingatlanpiac. Mikor a többieknél már jól nézett ki a kilábalás, egyszerűen nem engedhették meg, hogy egyetlen ország, ami még gyengélkedik, visszahúzza őket. Így lett az erős közös valuta az egyik legnagyobb átok a spanyolok számára. Mindezt, amit elmondtam, alacsony inflációval és alacsony bérnövekedéssel párosult, ami végső soron kettészakította a társadalmat. Az idősebb generációk még érezték a korábbi fellendülés előnyeit, mondjuk ki csúnyán, megszedték magukat. A fiatalabbak viszont csak a stagnálást, a munkanélküliséget és a kilátástalanságot ismerték. Mindeközben a lakásárak, bár a válság alatt estek, hosszú távon újra emelkedni kezdtek, anélkül, hogy a bérek valahogy felzárkóztak volna. A paradoxon tehát az volt, hogy Spanyolország gazdasága nem nőtt igazán, de a lakhatás mégis egyre nehezebbé vált, és ez a mai napig így van. A kormány ekkor is a klasszikus recepthez nyúlt, több állami költés, több stimulus. Spanyolország a válság utáni években az EU országai közül a legnagyobb arányban költött GDP arányosan gazdaságélénkítésre. Ez ugyan ideig-óráig enyhítette a tüneteket, de nem oldotta meg az alapproblémákat. A rendszerszintű problémák, mint az oktatás színvonala, a munkaerőpiac merevsége, vagy a régiók gazdasági egyensúlytalansága, nem változtak meg alapjaiban. Így amikor jött egy újabb krízis, például az orosz-ukrán háború miatti energiaválság, Spanyolország újra sérülékenynek bizonyult. És a legmegdöbbentőbb talán mégis az, hogy ez a történet nem ért véget. Ez nem kizárólag egy múltbéli gazdaságtörténeti fejezet. Ez még egy mindig zajló ok-okozati láncolat, amit egy generáció érez meg a bőrén, és amit bármelyik másik ország könnyen követhet, ha nem tanul a hibákból. Csakhát láthatóan nem tanulunk. Ez a történet sokkal közelebb van hozzánk, mint elsőre hinnénk. Vegyük például az olcsó hitelek kérdését. Spanyolországban az alacsony eurokamatok és a cahás-ok laza keze miatt szinte mindenki kaphatott hitelt, és élt is vele. Magyarországon, ha szétnézünk, a folyamatosan újraindított állami hitelprogramok, azaz a csok, babaváró, zöld otthon, falusi csok, csok plusz, és most a legújabb otthonstart, hasonló hatást váltottak ki. Gyakorlatilag mindenkinek elérhetővé tették a több 10 milliós kölcsönt, sokszor akár önerő nélkül is vagy minimális feltételekkel. És ne legyünk naivak. A mindenkinek kell egy lakás helyett rengeteg ember számára az olcsó támogatott hitelek a második ingatlant tették elérhetővé, hiszen akiknek már van egy lakása, sokkal könnyebb még egyet venni, mint nulláról az elsőig eljutni. Akár befektetésnek, akár gyereknek, akár csak azért, mert most megéri, amíg ilyenek a kamatok. Csakhogy eközben a lakásárak elszálltak, és a fiatalok döntő része még az első otthonát sem tudja megfizetni. Ugyanúgy, mint a spanyol fiatalok 2008 előtt. Hiszen ezek az olcsó hitelek gyakorlatilag beépülnek az ingatlanárakba. Viszont a párhuzamok itt nem érnek véget, és a következő a sokkal ijesztőbb. Spanyolországban a lakásépítés volt a gazdaság motorja. Magyarországon 2021 óta ugyanezt látjuk. A GDP növekedés meghatározó része az építőiparból származik. Állami és EU-s forrásokból zajlanak a lakóparképítések, ipari csarnokok, sportcsarnokok, új irodakomplexumok nőnek ki a földből mindenfelé. Az export helyett a betonkeverő húzza a gazdaságot. Csakhogy, ahogy a spanyol példa is mutatja, ez nem valódi termelékenység növekedés. Ez mind épületekre költött hitel, ami önmagában nem termel gazdasági értéket, és amit egyszer vissza kell fizetni. És akkor ott van a demográfia. Spanyolországban a válság előtt évi több százezer bevándorló érkezett, ez növelte a munkaerő kínálatot és a lakáskeresletet is. Magyarországon az elmúlt években egyre nagyobb arányban támaszkodunk ukrán, szerb, vietnami és Fülöp-szigeteki vendégmunkásokra, főként az autóipar és az építőipar miatt. Ez ugyanúgy felfelé nyomja a béreket, növeli az inflációt és hozzájárul a túlpörgött gazdasági mutatókhoz. De van itt egy még érzékenyebb pont is, amit viszont nem hagyhatok ki. A regionális eladósodás és a láthatatlan költségvetés. Spanyolországban a válság idején a központi kormányzati statisztikák nem mutatták ki a tartományok pénzügyi kockázatait. Magyarországon ugyanez történik, csak a különböző állami háttérintézményekkel, önkormányzati holdingokkal, állami alapítványokkal. Az állami vagyon elveszíti közpénz jellegét ugyebár, és onnantól nyomon követhetetlen lesz. A látható államadósságon kívül tehát egyre nagyobb mennyiségű hitel kering olyan a nyilvánosság számára rejtett zónákban, amik majd csak akkor derülnek ki, amikor már baj van. Ezt látva felmerül a kérdés. Mi lenne, ha Magyarországon is fordulna a trend? Mi történik, ha a támogatott hiteleket kivezetik, ha a kamatok megemelkednek és nem segít többet az állam? Ha a külföldi munkavállalók már nem akarnak maradni, vagy ha a beruházások megtorpannak? Nem kell rögtön a végítéletet vizionálni, nem is ez a célom a videóval. De a spanyol forgatókönyv intő példa arra, hogy a rövid távú jólét mögött milyen hosszú távú sebezhetőség húzódhat meg, főleg akkor, ha a gazdaság nem valódi értékteremtésre, hanem spekulációra, hitelre és mesterséges növekedésre épül.
