[0:30]Az 1196-ban meghalt harmadik Béla, idősebb fiára, Imrére hagyta a trónját. A fiatalabbiknak, Andrásnak apja beváltatlan keresztes fogadalma jutott, valamint a vállalkozás végrehajtásához elegendő pénz és kincs. András valóban háborúra költötte az örökségét, azonban nem a Szentföldön és nem a muszlimok ellen, hanem Magyarországon és a bátyja ellen. Sikerült kikényszerítenie, hogy megkapja a gazdag déli tartományok, Horvátország és Dalmácia kormányzatát. Egy idő után azonban nem érte be már ezzel, és a korona után is kinyújtotta a kezét. Imre rövid uralkodását ez a véres testvérháború árnyékolta be. Imre király és András herceg, a későbbi második András változó sikerű és megbékélésekkel tarkított háborúskodása során 1203-ban újabb fegyveres összetűzés következett be. Itt a mai Horvátország területén, a Rávaparti város, Varazsd mellett, amelynek a címerében egyébként a mai napig is láthatók az Árpádok vörösezüst sávjai. Szóval Varazsd mellett ezúttal András herceg serege jelentős számbeli fölényben volt a királlyal szemben. A szembenálló felek már fel is sorakoztak a csatához, ám ekkor egy néhány évtizeddel később keletkezett és valószínűleg legendákat feldolgozó forrás szerint Imre király fegyvertelenül, a kezében egyetlen szál pálcával átment a túlerőben lévő András herceg táborába, ahol a rárotonó fegyveresekre így kiáltott: Hadlán, ki mer kezet emelni a királyi nemzetiség vérére. Erre persze rögtön leereszkedtek a kardok, legalábbis ahogy a romantikus jelenetet 700 évvel később elképzelve Tánmór lefestette. És ezek után már Imre király könnyedén a saját táborában a saját testvérei között elfoghatta az öccsét András herceget, és bebörtönözte. Mégpedig a hagyomány szerint ebbe a Varacshoz közeli toronyba zárta be. Sőt, egyúttal hazaküldte a szüleihez öccse feleségét, a már akkor is a viszályok forrásának tartott Meráni Gertrúdót. Ugye ismerős a név? Aki csak Imre király halála után térhetett vissza Magyarországra, és aki aztán később nem csak a magyar történelemben, de az opera és drámairodalomban is szerepet kapott. Imre halálával megnyílt az út András előtt az annyira áhított trónra. Az már addig is szokásban volt, hogy a magyar királyok az érdemszerző cselekedeteket birtok adományokkal jutalmazták. András azonban mérhetetlenül többet adott, mint elődei. Ez a gyakorlat arra vezetett, hogy alapvetően megváltozott a nagybirtokos előkelők és a királyi hatalom viszonya. Óriási magánvagyonok halmozódtak fel az adományok áradása folytán, a király régi párthívei és új kegyencei kezén. Ennek aztán az lett végső soron a következménye, hogy a század végére már önálló politikai erőként léphetett fel az előkelők csoportja, akár a királyi hatalommal szemben is. Sokan nézték ellenszemmel azt, amit a király csinált.
[3:39]Azt, hogy Imre egykori párthívei eleve nem fogadták rokonszenvel, ez magától értetődő. Mások azért fordultak el a királytól, mert nem kaptak vagy nem kaptak eleget az adományok közül. Azok a kisebb független birtokosok, akik Szent István kora óta megőrizték önállóságukat, és akiket a királyi kancellária ebben az időben kezdett el királyi szerviensekként nevezni,
[4:08]ők meg attól féltek, hogy a rohamosan gyarapodó nagybirtok árnyékában nem igen fogják tudni megőrizni függetlenségüket. Más előkelők pedig Gertrúd királyné arroganciája miatt szálltak szembe uralkodójukkal. Néhány védőtetővel fedett oszloplábazat, mindössze ennyi maradt a harmadik Béla által alapított Pilisszentkereszti ciszterci apátságból, pedig egykor halastó, kovácsműhely, malom és vízvezeték is tartozott ehhez a francia gótika talán legszebb magyarországi épületéhez. Az alapító király fia, második András és annak felesége, Gertrúd is adományokkal gazdagította a kolostort. És talán éppen ide tartott a királyné azon a bizonyos végzetes napon, amikor a Pilis erdeiben megtámadták és megölték. A történet aztán 600 évvel később Katona József drámájának és Erkel Ferenc operájának is a témája lett.
[5:09]A király eközben nem volt itthon, mert éppen hadjáratot vezetett Halics megszerzéséért, és ezt az alkalmat használták ki az elégedetlen magyar előkelők, élükön Péter Ispánnal és Simonnal, Bánk Nádor veyével, akik azért szőttek összeesküvést, mert az uralkodó előnyben részesítette Gertrúd külföldi rokonságát a magyarokkal szemben. A hazatérő második András, a királyné gyilkosát Péter Ispánt azonnal karóba húzotta, a többiek csak később nyerték el a büntetésüket. Gertrúdót pedig itt, a halála helyszínétől nem messze a kolostorban temették el, abba a díszesen faragott szarkofágba, amelynek a darabjait néhány évtizede találták meg. A kortárs krónikákban népszerű volt az az anekdota, amely a gyilkosságba János Esztergomi érseket is belekeverte, akitől az összeesküvők megkérdezték, hogy mi legyen a királynével, és erre ő válaszként egy kétértelmű levelet küldött, amelyben a szavak közé nem tett pontot és vesszőt. Így aztán olvasható volt támogató és ellenző véleményként egyaránt. Az egyik értelmezése ugyanis akár így is hangozhatott: A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki beleegyezik, én nem ellenzem. De hogyha máshová tették a pontokat és a vesszőket, akkor egészen másról szólt a levél. A királynét megölni nem kell. Félnetek jó lesz, ha mindenki beleegyezik, én nem ellenzem. Persze valószínűleg, hogy ez a szellemes levél csak Mendemonda, hiszen, hogyha a legkisebb gyanú felmerült volna János érsekkel kapcsolatban, akkor később a pápához írott levelében a király valószínűleg nem nevezte volna őt kipróbált hűségűnek, és nem bízta volna rá az ország kormányzását, amikor elutazott a Szentföldi hadjáratra. Gertrúdót egyébként nem kedveli a magyar hagyomány. A kortársak azt rótták fel neki, hogy a korszakával ellentétben szerepet követelt magának az ország irányításában. Az utókor pedig hitelesnek fogadta el azt a már a középkorban is elterjedt történetet, miszerint a gyilkosság közvetlen előzménye az volt, hogy Gertrúd kiszolgáltatta Bánbán feleségét az egyik rokona kéjvágyának. Ez a történet azonban éppen olyan hiteltelen, mint János érsek állítólagos levele.
[7:18]A Gertrúd királyné elleni merénylet nem csitította le a többféle forrásból táplálkozó elégedetlenségnek a hullámai. És végül ezek odavezettek, hogy 1222-ben egy nagy országos mozgalom bontakozott ki, amelynek az élére az egykori Imreparti előkelők álltak, és ők kikényszerítették második Andrástól, hogy kiadja az Árpádkor talán legismertebb dokumentumát, az Aranybullát. Ez a törvény egy adott kényes politikai szituáció lecselendesítésére volt hivatott. Ennek a céljának meg is felelt, azonban az, hogy azt az abban foglaltakat második András végrehajtsa, sem 1222-ben, sem a megújításakor, néhány évvel később 1231-ben fő sem merült benne. Az okleveleket viaszból vagy könnyen formálható fémekből, például ólomból készült pecséttel volt szokás hitelesíteni. Ezt vagy ráütötték a pergamenre, vagy egy zsinóron lógott le róla. A legfontosabb iratokra aranyból készült pecsétet függesztettek, de a későbbi korokban gyakran letépték ezt az értékes függőpecsétet, ezért nagyon kevés maradt fönn belőlük. Második András 1222. évi törvényét sem tudjuk megmutatni eredetiben, pedig hét példányban állították ki. Csak későbbi másolatokból és megújításokból ismerjük a szövegét. Ez itt például az 1351. évi változat. Az viszont egészen biztos, hogy olyan aranyból készült pecsét függött rajta, mint például ez a pecsét, amely második Andrásnak egy másik okleveléhez készült. Az 1222. évi törvényt joggal ismeri tehát a magyar közvélemény Aranybulla néven, annak ellenére, hogy ilyen arany pecsét, vagyis aranybulla sok más oklevélen is függött, tehát tulajdonképpen elvileg azokat is lehetne nyugodtan Aranybullának hívni. És hogy a magyar jogi közgondolkodásban mekkora jelentősége van ennek a törvénynek, mi sem mutatja jobban, minthogy az Aranybullának még szobra is van, ami azért valljuk meg egy középkori dokumentumtól nem kis dolog, mégpedig Székesfehérváron. Ugyanis a hagyomány szerint itt hirdették ki, bár ez semmi nem igazolja. Időről időre felvetődik az ötlet, hogy az Aranybulla más egykorú európai törvények alapján, például az 1215. évi angol Magna Carta Libertatum felhasználásával íródott. De hát semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy második András kancelláriáján ismerték volna az angol törvényeket. Aztán sokáig szokás volt az Istvánkori törvények utódjaként, vagy valamiféle korai magyar alkotmányként értelmezni az Aranybullát, hiszen a mindenkori magyar uralkodók kötelesek voltak a koronázási esküben megerősíteni az Aranybulla rendelkezéseit. Nyilván ezt a hagyományt ápolják a mai magyar alkotmánybíróság tagjai azzal, hogy a talájukon viselt láncon az Aranybulla pecsétjének a másolatát hordják. Ezzel szimbolizálva a jog hatalmát a mindenkori állami akarat felett.
[10:17]A belpolitikai nehézségek a legkevésbé sem korlátozták második András külpolitikai vállalkozókedvét. Végeláthatatlan bonyolult hadjáratokba és tárgyalásokba keveredett azért, hogy a szomszédos orosz fejedelemséget, Halicsot megszerezze. Azonban tartós eredményt nem hoztak próbálkozásai. Nevezetes epizódja volt uralkodásának, amikor végre rászánta magát szentföldi keresztes hadjáratára 1217-ben. Itt a Spliti kikötőben két magyar király is megfordult. Másodikként az a Károly Róbert nevű 12 éves kisfiú, aki persze amikor itt járt, akkor nem volt még király, és aki az Árpád-ház kihalását követő anarchiából első Károly néven, illetve ahogy az iskolákban nem mindig helyesen tanítják, Károly Róbertként erős kézzel vezeti majd ki az országot. De itt szállt hajóra második András is, aki a keresztes hadjáratához Velencei gályákat bérelt, és 1217 augusztusában itt, ahogy akkor mondták, a Szpalatói kikötőben hajóztak be a magyar katonák. Állítólag ekkor történt, hogy Szpalató falait meglátva egy Makó nevű vitéz azt hitte, hogy már meg is érkeztek Jeruzsálembe. A többiek persze kinevették, hogy ugyan már, hol van az még Makó, mármint Makó vitéz Jeruzsálemtől. És állítólag emiatt terjedt el már a 16. században az a szólás, hogy messze van, mint Makó, mármint Makó vitéz Jeruzsálemtől. A történet akár még igaz is lehetne, hiszen valóban tudunk arról, hogy létezett a 13. században egy Makó nevű személy. De hogy részt vett a keresztes hadjáratban, erről nem szólnak a források. Mindössze két dolog biztos. Egyrészt, hogy a Szentföldről hazatérő második András a nem túl jelentős hadi sikerek ellenére attól kezdve büszkén felvette címei közé a Jeruzsálem királya hangzatos címet. Másrészt viszont az is egészen biztos, hogy Makó valóban nagyon messze van Jeruzsálemtől. A hadjárat maga katonai szempontból külsőbb eredményt nem hozott. A legfőbb jelentősége talán az lehet, hogy erről hazafelé tartva különböző házassági terveket kovácsolt, és ereklyéket gyűjtött. Ekkor hozta haza magával a Kis-Ázsiai Nikályából legidősebb fiának, a későbbi negyedik Bélának szánt Nikályai császár lányt. És ekkor ismerkedtek meg a Szentföldön a Andrással együtt tartó magyar előkelők, a lovagi kultúra néhány fontos intézményével és szokásával. A középkori uralkodói családokban nem a szerelem, hanem a dinasztikus célok határozták meg a házasságkötéseket. Második András is a politikának vetette alá fia párválasztását, ezért aztán 1220-ban a Nikai császár lányát, Laszkalis Máriát vette feleségül András fia, a későbbi negyedik Béla. Ez a házasság azonban véletlenül jól sikerült, de ez nem akadályozta meg a Köszikű apát abban, hogy már két évvel később ne kezdeményezze a fiatalok szétválasztását, vagyis a házasság felbontását, mert hogy még jobb partit, vagyis még nagyobb politikai haszonnal kecsegtető feleséget talált Béla számára. A pápa azonban nem engedélyezte a válást, sőt kötelezte a feleket a házasság helyreállítására. És lám csak milyen a sors, az így végül is erőszakkal egybetartott házasságból később tíz gyermek született. És közülük utóbb Jolánt, Boldogát, Kingát és Margitot pedig szentté avatták.
[13:40]Második András 1235-ben halt meg. Trónját idősebbik fia, Béla örökölte. Negyedik Béla nem sok kétséget hagyott a felől, hogy egészen más elképzelései vannak a helyes uralkodásról, mint egykor apjának voltak. És ezért aztán alapvetően átszakta a királyi politikai irányát. Egyfajta konzervatív fordulat volt ez, kísérlet arra, hogy visszatérítse az ország szekerét a harmadik Béla kora beli állapotok irányába. A legfontosabb eszköznek, amivel ezt végrehajthatná, azt gondolta az uralkodó, hogy a korábban eladományozott, ám általa feleslegesnek és haszontalannak vélt birtokokat visszaveszi tulajdonosaiktól. Ezért aztán bizottságok járták az országot, és sorra vették el a birtokokat új tulajdonosaiktól. Ez a politika rendkívül korlátozott eredményeket hozott, ugyanakkor az elégedetlenség lángjai ismét magasba csaptak. Béla is belátta idővel, hogy ez a politika tarthatatlan, és felhagyott a birtok adományok visszavételével. Ekkor azonban befogadta országába a pogánykunokat, akiket letelepíteni nem sikerült, így aztán rendre feltámadtak azok a problémák és nehézségek, amelyek egy letelepedett földművelő nép, mint a magyar, és egy nagy állattartó legeltető nép, mint a kun között lenni szoktak. Ilyen állapotban érte a magyar királyságot eddigi történetének leg elemibb erejű katonai támadása. A Mongol birodalom teljes katonai erejével vonult a magyar királyság ellen 1241 kora tavaszán. Az Árpádok általában kiváló katonák voltak. Negyedik Béla azonban kiritközőlük e tekintetben, kivételesen tehetségtelen katona volt. Aminek az volt a következménye, hogy 1241 áprilisában a Sajó melletti Muhinál vívott csatában a magyar királyi haderő szinte teljes egészében megsemmisült. A tatárok közeledtének hírére a negyedik Béla politikájával elégedetlen magyar előkelők tulajdonképpen olyan nagyon nem is bánták volna, hogyha egy kicsit úgymond megleszkéztetik a királyt a tatárok, azután ők majd könnyedén kisöprik ezt a keleti hordát, gondolták. Honnan is tudhatták volna, hogy ezután nem egy egyszerű barbár betöréssel kell az országnak szembenéznie, hanem Eurázsia valaha volt legnagyobb birodalmának a félelmetes haderejével. A magyar és a tatár sereg itt a Sajó folyó két partjánál van nézet egymással farkasszemet. A magyarok letáboroztak, és éjszaka sikerült megakadályozniuk, hogy a tatárok átkeljenek a Sajó hídján. Majd ezek után abban a hitben, hogy voltaképpen ezzel a hadjárat sorsa is eldőlt, nyugovóra tértek. A tatárok azonban északról és délről megkerülték a Muhi falu közelében állomásozó magyarokat, átúszttattak a Sajón, és 1241. április 11-én napfelkeltekor rárotottak a mit sem sejtő és teljes pánikba esett magyar csapatokra. Aki nem tudott elmenekülni, azt lemészárolták. A királyi haderő megsemmisült. A névtelen katonák ezrei mellett jó néhány főméltóság és püspök is odaveszett. A király öccse, Kálmán herceg egy hónap alatt csata után halt bele az is szerzett sérülésébe. Magát Béla királyt pedig a kísérete az Adriához, a tenger mellékre menekítette, jó nagy kerülővel Pozsonyön és Haimburgon át, ahol közben Bábenberg Frigyes osztrák herceg még meg is zsarolta a kiszolgáltatott helyzetben lévő magyar királyt. A csata így zajlott, ahol ez a keresztekkel és kopjafákkal teli tűzdelve, óriási jelképes sírhalom áll. A dolog érdekessége, hogy bár a Mohi vagy Muhi nevű település itt volt a csata helyszínén, de ma már nem itt van, hanem néhány kilométerre innen. Hogy ez hogy lehet? Hát úgyhogy a tatárharcok során a település teljesen megsemmisült, a földdel vált egyenlővé, már néhány év múlva csak Muhi pusztaként emlegették. A lassan visszaszivárgó lakosság nem tért vissza a lerombolt házaiba, hanem néhány kilométerre innen Boga nevű faluban telepedett le. És ott éltek, éldegéltek a derék Muhiak, csaknem 700 esztendőn keresztül, míg aztán 1928-ban valakinek valahol eszébe nem jutott, hogy ha már egyszer van ez a híres nevezetes Muhi csata, hát akkor kell lenni egy Muhi nevű településnek is. De nem volt, így aztán azt a megoldást választották, hogy egyszerűen átkeresztelték Poga községet Muhivá. Attól kezdve Poga falu nincsen, van viszont újra Muhi, igaz ugyan, hogy egészen máshol, mint ahol a nevét viselő csata zajlott.
[18:20]A Muhi katasztrófa után az ország keleti fele tatár megszállás alá került. A mongolokat nevezi ugyanis a magyar történeti köztudat tatároknak. Ezt követően a tatárok megpróbálkoztak azzal, hogy szokásuknak megfelelően kézre kerítsék a megtámadott ország uralkodóját, hogy ezzel vegyék elejét minden további ellenállásnak. Negyedik Bélának azonban hívei többszöri önfeláldozó segítségével sikerült Dalmáciába menekülnie. A király a Felvidéken és az ország tartományokon keresztül az Adriához menekült, és közben futárokat küldött a feleségéhez, hogy a gyerekekkel, meg a királyi kincsekkel ő is azonnal induljon a tengerpartra. A királyné végül itt Klisszában, a mai Klisszában talált menedéket, de a tatárok hamarosan bekerítették a várat, és az ostrom közben kialakult járvány során meghalt a király két kislánya. A hamvaikat tartalmazó kicsi mészkő koporsót eredetileg egy ablak mélyedésben helyezték el Szpalatóban, a mai Splitben a dómban, ahol ma a bejárat fölött a Timpanonban látható. Az egészen egyszerű, alig 1 méter széles kicsi kőládán az egyik oldalon elmosódott gót betűs felirat adja tudtunkra, hogy negyedik Béla és Laszkális Mária 1242. március 13-án Klissza várában Pestésben elhunyt lányai, Katalin és Margit nyugszanak benne. Egyébként magát a királyt nem fogadta be a város, mert attól tartottak, hogy a tatárok miatta támadják majd meg Szpalót. Annyira nem szívlelték Bélát, hogy 1420 után a Velencei uralom idején még a szobrait is eltávolították. A Székesegyház bejárata mellett ugyanis két oldalt eredetileg három-három kicsi szobor állt. A baloldaliak most is megvannak még, két Szpalatói polgár között Laszkális Máriát, negyedik Béla feleségét a templom egyik legfőbb messzén ászat láthatjuk. A másik oldalon viszont, ugyancsak kész Szpalatói polgár között eredetileg negyedik Béla állt. Őt azonban onnan levésték, és a szobra helyén egy Velencei álarc grimaszól. A barátságtalanul viselkedő Szpalató helyett a király kénytelen volt tovább menekülni ide Trogírba, akkori nevén Trauba, amely egy szigeten fekvő város, és abban az időben egy mocsár választott el a szárazföldtől. A tatárok pedig azon a mocsáron nem tudtak átkelni, vagyis ez a város sokkal nagyobb biztonságban érezte magát, így végre hajlandó volt befogadni őt. A hagyomány szerint negyedik Béla hálából a Trogíri Szent Lóvról, vagyis Szent Lőrinc Székesegyháznak adományozta a koronázási palástját. A templom kincstárában ma is látható a királyi palást kámzsája, bár a szakértők egy része úgy véli, hogy ez a Pannóniai Szent Márton ábrázoló, tehát nagy valószínűséggel Magyarországhoz köthető hímzett palást darab csak a 14. században készült. Így tehát nem hordhatta a negyedik Béla.
[21:13]Ezalatt a királyné, aki várandósan szenvedte végig az egész menekülési tortúrát, meg a két kislánya elvesztését, itt Klisszában 1242-ben megszülte a kilencedik gyermekét, egy kislányt. Akit még menekülés közben felajánlottak Bélával az Úrnak, ha megszabadítja az országot a tatároktól. Az itt meghalt kicsi Margit emlékére az újszülöttet is Margitnak keresztelték. Ő lesz majd később Szent Margit, akit a születési helye miatt a Horvátok is saját szentjükként tisztelnek, Klisszi Szent Margit néven.
[21:56]Itt vagyunk a Duna egyik szigetén, azon, amelyet a középkorban hol a Nyulak szigetének neveztek, hol a boldogságos Szűz szigetének, hol egyszerűen csak Budai szigetnek. Ma ez a sziget Margit szigetként ismert. Azért, mert negyedik Béla király szent életű leánya, Margit hercegnő az itt épült Domonkos kolostorban élte le élete nagy részét. Előbb a Veszprémi Domonkos kolostorban nevelkedett, majd ide, az utóbb róla elnevezett Margit szigetre került, a kifejezetten az ő számára alapított zárdába, és itt is élt a haláláig szigorú önsanyargatás közepette. Az apja többször is megkísérelte a dinasztia pillanatnyi politikai érdekeinek megfelelően férjhez adni őt. De Margit mindig nagyon határozottan elzárkózott attól, hogy feladja az élethivatását. 1271. január 18-án halt meg 28 évesen, és már akkor szenteknek kijáró tisztelet övezte. Hivatalos szentté avatását elsőként a bátyja ötödik István kezdeményezte, és 1276-ban meg is indult az eljárás. Az ekkor lefolytatott vizsgálat iratai a kor mindennapi viszonyainak és Margit életének érdekes és fontos dokumentumai, de a szentté avatására sem ekkor, sem a középkorban még többször újraindított eljárások alkalmával nem került sor. Hivatalosan csak 1943-ban iktatták a szentek sorába. Az erekéit a törökök elől menekülő apácák Pozsonyba vitték. A Margit-szigeti Domonkos templomromban található vörösmárvány tábla tehát nincsenek itt a földi maradványai. De ez a kő valóban azon a helyen áll, ahol egykor Szent Margit sírja volt.
